Az előző bejegyzést a labirintusnál hagytam abba. Akkor folytassuk is itt. A labirintusok át meg át szelik a földi kultúrát. Használatuk, jelentésük mára már teljesen elveszett, csak következtetéseket tudunk tenni használatuk mikéntjére.
A kérdés adódik, miért írok én most ezekről, amikor ez a blog a mandalákról szól? Mert mindkét eszköz egy célt szolgál, közelebb jutni az Istenekhez és egyben önmagunkhoz. Akkor viszont keressük az azonosságokat, ezáltal megértjük működésük mikéntjét.
A legismertebb talán a Minótauroszról szóló történet, amelyben a krétai királyt, Minószt hatalmába kerítette a birtoklási vágy, és a Poszeidóntól kapott fehér áldozati bikát saját magának megtartva megszakította kapcsolatát az istenekkel. Itt az első megállónk. Ha megpillantunk egy Tibeti homokmandalát, látni fogjuk, hogy ez egy térbeli, háromdimenziós ábra, felülnézetből. Mintha az Isten szemszögéből látnánk a mi kis világunkat. Ha az egyszerű emberi létet vizsgáljuk, az olyan mintha állandóan a horizontot bámulnánk és keresnénk ezen horizontális világunkból a kivezető utat. A kijutást egy másik irányba kell keresni, egy olyan irányba melynek megismerése félelmeinkkel teli. Ez az irány a vertikális, azaz a függőleges irány. A mindenkori Szakrális Király feladatai közé sorolhatjuk a kapcsolattartást az Istennel A kapcsolat megvalósulásának színtere mindenkor egy szent, a beavatatlan ember számára elérhetetlen színtér. Ez jelen esetben a labirintus közepe (vö. a mandalával). A görög hagyomány úgy tartotta, hogy az uralkodónak kilencévenként meg kell újítania az istenekkel ezt a kapcsolatot, ami biztosítékul szolgált arra, hogy az égi törvények szerint uralkodik. Jelen esetben ezt az athéni hét fiú és hét szűz lány fogja újból és újból szentesíteni. Az érintetlenség jelen esetben a beavatás előtti, a felnőtté válás küszöbére érkezett, tiszta gondolati világgal rendelkező felnőtteket jelöli. Ez a „tiszta” állapot alkalmas arra, hogy egy királynélküli, az élet elanyagiasodott formáját képviselő világot megmenthessünk. A görögök hübrisznek nevezik azt az állapotot, amikor valaki az égi törvénytől eltávolodik, és illúziói, vágyai csapdájába esik. Minósszal is ez történt, aki saját vágyait követve letért a helyes útról, és tévedése egy bikafejű, embertestű, azaz állati szenvedélyek uralta ember-szörnyben öltött testet, mely felesége és a fehér bika nászából jött a világra.
A szörnynek Daidalosz építőmester labirintust épített, amelyben athéni fiatalokat áldoztak fel egészen addig, míg Thészeusz, az athéni király fia nem vállalta, hogy belép helyettük a mindaddig biztos halálhoz vezető építménybe. Thészeusz, helyreállítja az egyensúlyt, megnyitja újból az utat felfelé és megszűnik a szörnyű áldozati szertartás.
A hősnek sikerült legyőznie a szörnyet, mégpedig kedvese, Ariadné fonalának segítségével, amely elvezette őt a középpontig, majd vissza.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése